WTO

Sok ember számára érthetetlen az, hogy az argentin búza és a kínai iparcikkek hogyan szoríthatják ki a magyar termékeket a piacról, amikor azokat több ezer kilométerről kell ideutaztatni. Nem jelent költséget a világ túlsó oldaláról ideszállítani valamit? Egyáltalán mit keresnek itt ezek a termékek?

Ezt nevezik szabad piacnak, kedves olvasóink. Mások globalizáció néven tisztelik, megint mások a lemaradó országok támogatását látják benne. Vannak akik a távoli országok versenyképességét dicsérik, mások gyarmatosításnak tekintik ezt a folyamatot. Abban azonban nem könnyű megegyezni, hogy akkor most mi gyarmatosítjuk őket, vagy ők minket? És ha már a hazai termékek gyártóival versenyeznek, mit szólnak ehhez az itthoniak?

Kinek jó ez?

Nekünk biztosan nem, semmilyen szempontból. Ahogy korábban már írtam, a gazdasági növekedésünknek is az tenne jót, ha a saját természeti erőforrásainkból élnénk, és a saját vállalataink termelnék meg a javak többségét. A vásárlóknak rövid távon persze jobb, hogy olcsók a termékek, de hosszabb távon nekik sem az. Ez a probléma legsúlyosabban az élelmiszertermelés terén jelentkezik. Köztudottan mezőgazdasági ország vagyunk, mégis évről évre tüntetnek a gazdáink, extra támogatásért könyörögnek, míg nem tudják eladni a termékeiket normális áron. Nem versenyképesek az argentin és a többi távoli élelmiszeriparral. Ezekben a távoli országokban olyan alacsony bérekért és olyan alacsony minőségi előírások mellett termelnek meg mindent, hogy a legagyafúrtabb magyar gazda se képes aláígérni a napi néhány dollárból tengődő munkások termékeinek, még akkor sem, ha a világ túlsó feléről kell idehozni azokat.