szkeptikusok

„Úgy vélem, mint minden hazugságnak, ennek is a fele igaz.” – nyilatkozta a klímaváltozásról Aigner Szilárd, a fél ország időjósa a Velvetnek (mentségemre szolgáljon, hogy a mandiner.hu-n láttam az interjút).

Huh, hát erre mondta az egyik kommentelő, hogy

„a sarki jég fokozott olvadása félig igaz?
az egyre szélsőségesebb időjárás félig igaz?
a kimutathatóan, évről évre melegebb nyarak és telek csak félig igazak?
a fokozott csapadékmennyiség félig igaz?
az átlaghőmérséklet emelkedése csak félig igaz?
Szilárd, te csak félig vagy hülye”

De fordítsuk komolyabbra a szót, és nézzük, mivel érvel Aigner.

Egy korábbi bejegyzésben már szóltunk Miskolcziról, de azért pár dolgot még érdemes rögzíteni.

Bár kétségkívül egykori NASA-kutatóról van szó, fontos leszögezni, hogy Miskolczi egyelőre nem szállt be a tudományos vitába. Elvileg közhely, de nem árt többször megismételni, hogy tudományos eredménynek az számít, amit referált tudományos lapban közölnek. Ezeket a tanulmányokat csak úgy lehet érdemben kritizálni, ha tudományos módszertannal készült cikket publikálunk valamely referált szakmai folyóiratban. Így ugyanis véleményünk egy szigorú ellenőrzési mechanizmuson esik át, hiszen a közlésre beadott írást a folyóirat szerkesztősége kiadja több bírálónak, a szűkebb szakterület jó ismerőinek, akik elolvassák, kritikai megjegyzéseket fűznek hozzá, javítást vagy alaposabb érvelést javasolnak, adott esetben új adatokat kérnek be, és végül közlésre vagy elutasításra ajánlják a cikket. Más szóval ellenőrzik, hogy megfelelő tudományos módszertannal készült-e a kutatás, valamint hogy kellően alá van-e támasztva a mondanivaló, mindemellett pedig építő jellegű kritikákkal segítenek javítani a publikációt. Ez egy igen hosszú folyamat, sokszor több mint egy évet is igénybe vesz. Ha elfogadják a tanulmányt, akkor az első akadály átugorva, részei vagyunk a tudományos vitának, és innentől a kérdés az, hogy érkezik-e érdemi cáfolat, illetve hogy eredményünk kiállja-e az idő próbáját. Ha azonban nem sikerül a művelet, azaz ha nincs olyan komolyan vehető lap, mely lehozná világraszóló írásunkat, akkor az annak a szomorú jele, hogy vagy semmi újdonság nincs benne, vagy egyszerűen teljesen hibás, rossz.

2011-ben az MTA GGKI-ban a Miskolczi-féle üvegházelmélet kritikai vizsgálata címmel egyéves időtartamú ún. „pilot projekt” indult. A projekt bemutatójára és első vitaülésére 2011. január 17-én az MTA Nádor utcai tanácstermében került sor. A rendezvényre meghívót kaptak az MTA tagjai, az MTA Meteorológiai Bizottsága, az OMSZ, az egyetemek, a VAHAVA program képviselői és a téma más hazai szakértői.

Régen vártuk ezt a pillanatot. A nemzetközi tudományos közvélemény döntő többségével megy szembe Miskolczi Ferenc amikor azt állítja, hogy a széndioxid légköri tartalmának erőteljes növekedése ellenére a légkör infravörös abszorpciós képessége, azaz üvegházhatásának mértéke nem növekedett.. Ilyenből persze láttunk már eleget, csak az a baj, hogy Miskolczi a NASA munkatársa volt, elég komoly eszköztárral kutatott, az állításai is visszafogottabbak, ugyanakkor mégis alapjaiban rengetik meg a klímatudományt, ha igazak. De a másik oldalon sem gyenge erők gyűltek össze: a legjelentősebb tudományos folyóiratcsoport, a Nature már külön szaklapot indított a klímaváltozással kapcsolatos publikációknak, a földtudomány valamire való tudósainak többsége egyetért abban, hogy a klímaváltozást az ember által kibocsátott széndioxid által megnövelt üvegházhatás okozza.

Igazságot tenni nem tudunk ebben a blogban. Aki a GGKI honlapján megnézi Miskolczi és Zágoni előadásait láthatja, hogy nem az átlag újságolvasónak, de még csak nem is az átlag környezetvédőnek szánták a mondanivalójukat. Nézzük inkább meg, hogy mi következik a tudományos eredményekből a politika és a mindennapi élet szemszögéből: