kőolaj

Az argentin kormány szép ideológiával körültámogatott akcióval államosította a spanyol Repsol argentin leányvállalatát, az YPF-et. Ezzel párhuzamosan, látszólag a falklandi háború 30-dik évfordulója okán újra napirendre került a jelenleg brit szigetcsoport hovatartozása.

A Washington Post persze bejelenti, hogy Argentina elnöke továbbra sem a jövőbe tart, nem akar belépni a demokratikus országok boldog családjába bla bla bla.

Érdekes ez a két történet így egymás mellett. Talán a világ vezetői mégis csak foglalkoznak a nem-megújuló természeti erőforrások elfogyásával? A jelek szerint igen. Az Argentin elnök világosan látja, hogy két egyre inkább különböző út áll előtte: vagy hagyja, hogy a nyugat-európai vállalatok termeljék ki a "földrajzilag hozzá tartozó" olajat és ő maga importőrré váljon, vagy megszerzi az olajat, és exportálni fog.
A rohamosan emelkedő olajárak egyre inkább kiélezik ezt a kérdést, és lényegében semmi nem szól amellett, hogy "demokratikus országhoz méltó módon" hagyja, hogy a jogszerű üzleti tevékenységet folytató vállalatok békén kitermeljék az olaját.

A Washington Post tehát téved, Argentina nagyon is a jövőbe tekint.

A magyar energetikai ipar szerintem (is) legértelmesebb figurája, Varró László, akinek nagy érdeme, hogy még MOL-os vezetőként meghonosította az olajcégnél a „klímás” szemléletet, és akit a minap neveztek ki a Nemzetközi Energia Ügynökség szén- gáz- és árampiacokért felelős igazgatójának, nemrég a FigyelőNeten megjelent két részes interjújában azt mondta, hogy „a megújuló energia nem cél, hanem eszköz. Cél a környezetszennyezés csökkentése.” Gyakorlatilag ugyanígy fogalmazott a Heti Válasz konferenciáján Zsoldos István is, aki a MOL vezető közgazdászának székében Varrót követte, mikor őt stratégiai vezérigazgató-helyettessé léptették elő.

A megújulók terjesztése vagy a hatékonyság növelése valóban nem cél, hanem eszköz, a cél azonban nem egyszerűen a kibocsátás-csökkentés, hanem a meghatározott mértékű kibocsátás-csökkentés meghatározott idő alatt. Hogy miért, s hogy mennyi az a „meghatározott”, erről szól ez a bejegyzés.

2009-ben – a koppenhágai klímakonferenciára készülve – különszámot jelentett meg a Nature, a világ első számú tudományos lapja, melyben az elmúlt pár év egyik legjelentősebb klímaváltozással kapcsolatos tanulmányát publikálta Malte Meinshausen munkatársaival. Ebben az írásban a szerzők arra mutatnak rá, hogy amennyiben 25%-os valószínűséggel tartani akarjuk a Koppenhágában és Cancúnban is kitűzött, és mindenki által vállalt 2°C-os határt, akkor a jelenleg gazdaságosan kitermelhető olaj-, gáz- és szénkészletek kevesebb mint negyedét, ismétlem: a jelenleg gazdaságosan kitermelhető olaj-, gáz- és szénkészletek kevesebb mint negyedét égethetjük csak el a következő 40 évben (ráadásul igen optimistán feltételezik, hogy 2050-ig nemhogy leállnak az erdőirtások, de beindulnak a nagyarányú erdőtelepítések is).

Sokat beszélünk arról, hogy a jelenlegi gazdasági struktúrák mellett előbb vagy utóbb be fog következni egy globális erőforrásválság. Arról azonban ritkábban beszélünk, hogy mik lesznek ennek a tünetei? Honnan fogjuk látni, hogy elkezdődött. Nem lehetséges-e, hogy már el is kezdődött, csak még nem vettük észre?

Ennek a kérdésnek a végigkövetése szempontjából talán az egyik leghasznosabb nézőpont a demográfiai ciklusoknak a történetírásban használt elmélete. Ez a történeti megközelítés ökológiai szempontból azért nagyon érdekes, mert a népesség, az általa használt természeti erőforrások, valamint az ezek kiaknázására alkalmazott technológia egymáshoz való viszonyát követi nyomon. A megközelítés azt mutatta ki, hogy az emberiség története ezen a téren még a hosszútávon fejlődő időszakok esetében sem lineáris, hanem ciklikus, lépcsősor szerű ugrásokban következik be. Egy-egy ilyen demográfiai ciklus általában egy-egy olyan technológiai innovációs hullámmal kezdődik, ami lehetővé teszi új erőforrások kiaknázását, és/vagy a meglévők hatékonyabb felhasználását. Egy-egy ilyen innovációs hullámot mindig a gazdasági növekedés korszaka követi. Ebben az időszakban az új technológia az erőforrások olyan bőségét nyújtja, ami hosszabb-rövidebb ideig meghaladja a társadalmi-gazdasági rendszer fogyasztását. Ez általában gazdasági-demográfiai növekedéshez, fellendüléshez vezet. A fellendülés korszakát végül a válság korszaka zárja le, amikor is a gazdasági és demográfiai növekedés eléri azt a plafont, amit az adott technológiai körülmények közt már nem tud áttörni. Ez az erőforrások szűkössé válását jelenti, elsősorban az energiahordozókét, élelmiszerekét, vagy ipari nyersanyagokét. Az ilyen válságokat a tradicionális társadalmakban mindig azok a tünetek kísérték, amelyeket nyugati civilizációnk művészete nagyon találóan az apokalipszis négy lovasában testesített meg: háború, éhínség, járvány, halál. Az erőforrások hiánya éhínségekhez vezet, az élelmiszerhiánytól legyengült emberek szervezete kevésbé tud ellenállni a fertőzéseknek ezért járványok pusztítanak, a gazdasági összeomlás politikai felforduláshoz is vezet, ezzel pedig megvan a harmadik lovas, a háború is. A válságnak szerencsés esetben egy újabb innovációs hullám vet véget, amely ismét elegendő erőforrást biztosít a gazdaságnak, és így újabb ciklus indulhat el.