konzervatív

szerző: id. Zlinszky János, római-jogász professzor, volt alkotmánybíró, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi karának első dékánja, az Osztrák Tudományos Akadémia tagja

Alkotmányunk történelmi gyökerei

Az új Alkotmány megszövegezését sürgető hangok között szerepel azok óhaja is, akik abban egyrészt hosszú, történelmi értékű, alkotmányos fejlődésünk elismerését kívánják olvasni, másrészt történelmi megfogalmazásának terminológiáját is szívesen viszont látnák. Nem kevesen vannak, akik egyenesen a jogállami lét előfeltételének tekintik, hogy a mai jogunk folytonossági kapcsolatba kerüljön elhagyott, akár el is feledett, vagy már csak kevesekben tudatos nemzeti szabadságunkkal. Úgy érvelnek, hogy a nem jogszerű, nem legitim, akár nem is legális jogrendi változások nem léteznek jogilag, azokra tehát nem lehet újabb legitim rendet sem alapítani. Elölről, az utolsó legitimnek tekinthető rétegig visszabontva a rendszert, onnét kell újraépíteni a máig érvénytelen folyamat valódi jogiságát, hogy jogállamot nyerhessünk.

Akik ilyen kívánságokat hangoztatnak, maguk sem teljesen egyet értők. Egy részük egyszerűn a „quod initio vitiosum est, non potest tractu temporis convalescere” római elve alapján vallják, hogy puszta időmúlás nem teszi jogossá, jogalappal rendelkezővé a jogellenesen, erőszakkal, kényszerrel bekövetkezett társadalmi változásokat. Így, ha valamely nemzeti jogrend fejlődését jogellenes, idegen hatalmi beavatkozás, erőszak, szakította meg, vagy vitte a jogszerűtől eltérő útra, az ilyen beavatkozás eredményét hatástalanítani, a jogrend belső életének folytonosságát helyre állítani szükséges ahhoz, hogy az azonosságot meg lehessen állapítani.
Mások vallják, hogy a magyar nemzet alkotmányosságának helyreállítása csak a nemzet által századokkal korábban megfogalmazott, elfogadott, és azóta vallott szentkorona-tan alapján lehetséges. Ennek tartalmáról a felfogások ugyancsak nem egyeznek mindenben, természetfeletti létrendbe tartozó kategóriák és érték-létrendi kategóriák keverednek politikai – közjogi szimbolikával, tartalom formalizmussal, amikor a kívánalmak megfogalmazódnak.
Jogunk történetének érzelmileg is elkötelezett művelője, a római jog általános európai kultúrértéke valóságának ismerője és elismerője, mint e sorok megfogalmazója is, nem tagadhatja meg önmagát. Bizonyos rokonszenvvel tekint azokra, akik a vázolt követelményekkel előállnak, és reméli, hogy legalább annyit sikerül követelményeikből megmenteni, megvalósítani és az új jogállam rendjébe átoltani, amennyi reálisan lehetséges, és az új rendnek nem belső ellentmondásait fogja fokozni, hanem összetartó elemeit szaporítani.

Néhány napja meglehetősen abszurd körümények között Magyarországot ismét lappangó irrendenta törekvésekkel vádolták meg, ezúttal egy, az 1848-as közép-európát ábrázoló, szőnyegbe szőtt térkép miatt. A szőnyeg körül kialakult abszurd polémia csak egyetlen tünete a magyar politikai jobboldal identitása körüli problémáknak.

Gyakran tárgyalt kérdés, hogy Magyarországon a jobb-bal felosztás jelentős mértékben eltér a nyugati világban alkalmazott bal-jobb definíciótól. Miszerint nálunk gyakran a jobboldal képviseli azt, amit sok más országban a baloldal, és a baloldal azt, amit sok más országban a jobboldal. Kevéssé ismert jelenség azonban, hogy a szociális, ökológiai, és a globalizációhoz kapcsolódó kérdéseken kívül még a magyar jobboldal számára egyik legfontosabb témában, a határon túli magyarság kérdésében is jelen van ez a paradoxon.

És itt érünk vissza a szőnyeghez. Nyugat-Európában számos őshonos népcsoport, nemzetiség próbálkozott a határon túli magyarság törekvéseinél nem egyszer kifejezetten radikálisabb módszerekkel is megbolygatni a status quo-ot, nem egyszer ugyancsak egy-egy támogató anyaországgal a háta mögött. Gondoljunk csak Baszkföld, Katalónia, az Ausztriát anyaországként maga mögött tudó Dél-Tirol, vagy az Írországra mint anyaországra hasonlóképpen támaszkodó északír republikánusok törekvéseire. Különösen Észak-Írország és Dél-Tirol esetében ezekbe a törekvésekbe legalább annyira lehetett volna irredenta szándékokat belelátni, mint azt a magyar törekvésekbe szokás. De valamiért ez mégsem nagyon fordul elő. Míg a nyugati közvélemény valamiért igen hajlamos arra, hogy a határon túli magyarság és az anyaország speciális kapcsolatának kérdésében egy szomszédait inzultáló aggresszív Magyarországban lássa a probléma gyökerét, addig Dél-Tirol, Észak-Írország, Baszkföld, vagy Katalónia esetében sokkal inkább hajlamos olyan nemesebb eszmékre asszociálni, mint a népek önrendelkezési joga, az elnyomott kisebbségek küzdelme kulturális önazonosságuk védelmében, sőt, Észak-Írország esetében még a szociális igazságosság kérdése is.

Az euroatlanti civilizáció amúgy más dolgokban (különösen gazdasági kérdésekben) egymással gyakran egyet nem értő baloldali és liberális médiája is alapvetően rajong a jogaikért küzdő elnyomott kisebbségekért, csak valahogy a határon túli magyarságnak soha nem sikerül a nemzetközi közvélemény szemében elég látványosan felvennie ezt a szerepet. A nemzetközi közvélemény a Kelet-Európában jogaikért küzdő elnyomott kisebbségekként az utóbbi évtizedekben felfedezte már magának a muzulmán bosnyákokat, a koszovói albánokat, kiemelt hangsúllyal a térség bármely országában élő romákat, sőt, bizonyos mértékig még a balti országokba a szovjet korszakban betelepített orosz népességet is, a határon túli magyarság azonban valamiért gyakran inkább egy szomszédait inzultáló aggresszív nacionalista Magyarország ötödik hadoszlopaként jelenik meg.