Európa

szerző: Techet Péter jogász, újságíró. (az írás elsőként a Magyar Nemzetben jelent meg)

Csak a győztes forradalmaknak jár ki az a végtisztesség, hogy forradalomként nevezzék meg és ünnepeljék őket. A politika – és a politikának alárendelt jog – világa már csak ilyen: pusztán a siker legitimál. A lázadást a forradalomtól nem annak jogi vagy politikai jellege – hanem csupán sikere különbözteti meg.

A magyar kormány ebben bízva az elmúlt másfél évben az IMF ellen hangolta politikáját. Intézkedései egyrészről egy nemzeti középosztály megerősítését célozták – ugyan az eszközként választott adócsökkentés joggal nevezhető neoliberális, így nagyon is ortodox tettnek –, másrészről az ország gazdasági szuverenitását próbálták meg helyreállítani.

A 2008-as világválság után ugyanis sokan azt hitték – főleg a nyugati baloldali körökben, amelyeknek még mindig nem akadt magyarországi megfelelőjük –, hogy megbukik a neoliberális szabadpiaci dogma, és a piaci folyamatok ellenőrzése globálissá válik.

Az Orbán-kormány ezt próbálta meg nemzetállami keretek között megvalósítani, és e lépései igencsak elnyerték a nyugati baloldal helyeslését. A német Junge Welt napilap címlapon üdvözölte az IMF-fel való tárgyalások megszakítását tavaly nyáron. A brit Guardian-ben pedig Marc Weissbrot a világ többi államának is példaként említette a magyar próbálkozásokat. „Az ellenállás helyes, más államoknak is követniük kell”, írta a neves washingtoni közgazdász. Írását a német baloldali Freitag hetilap rögtön átvette – ami azért is meglepő, mert a Dalos Györgyhöz közel álló újság inkább Orbán-ellenességéről ismert.

De persze nem csak a nyugati baloldal – amelynek befolyása a világpolitikai eseményekre minden híresztelés ellenére gyakorlatilag nulla –, hanem a neoliberális, globális elit is figyelemmel kísérte a magyar utat. Véleményújságjaik, az Economist-tól a Handelsblattig, azonnal óvtak, mondván: könnyen belebukhat Magyarország. Márpedig ők jól tudták, miről beszélnek. Nem csak óvtak, de fenyegettek. A kormány azonban úgy hitte, felveheti a harcot. Hogy amint Weissbrot remélte, majd minket követ a világ. Hogy a 2008-ban megindult neoliberalizmus-kritika nem néhány trockista tüntető utcai bohóckodásába fullad, hanem komoly következményekkel fog járni.

Az ökológiai válsággal való szembenézésünk egyik legnagyobb gátja a szövevényes világgazdaság mérete. A méretgazdaságosság, a logisztikai és pénzügyi hálózat sűrűsége egy növekszik, elősegítve ezzel a költséghatékonyságot és a méretgazdaságosságot. Évtizedek óta a növekedésre törekszünk, és komoly eredményeket tudhatunk magunkénak ezen a téren.

Ez a szövedék egyben végtelenül sebezhetővé is tesz minket. Mondok két egyszerű példát:
1) 2008-ban egy amerikai bank bedőlésével kezdődött az a válság, amiből azóta se keveredtünk ki. Vajon mióta függ az európai pénzügyi rendszer ennyire az USA-tól? Semmilyen hatással nem lehetünk rá, mégis olyan nagy a függésünk tőlük, hogy az életveszélyes.
2) A másik talán kevésbé ismert. Thaiföldön árvíz van, ezért a merevlemezek ára az egész Földön megemelkedett, szinte a duplájára. Ez nem tűnik olyan drámainak, végső soron nem is az, majd megoldják, és visszamennek az árak. Mégis arra figyelmeztet, hogy ha a globális technológiai ipar valamelyik sebezhetőbb pontját találja el egy természeti katasztrófa, akkor ez alól sincs kivétel. A heves árvizek pedig egyre gyakoribbak lesznek a klímaváltozás hatására.

A világ gazdasági szereplői olyannyira specializálódtak, amennyire csak lehet, hogy ezzel a teljes hálózatban a legnagyobb hatékonyságot tudják elérni. Ez sikerült is, csak nem számoltak azzal, hogy mit fognak tenni egy komolyabb probléma esetén. A nagyobb problémák azonban eljöttek, és még továbbiakat várhatunk, mind gazdasági, mind társadalmi, mind ökológiai eredetűeket.

A rendszer azonban nem csak nem rendezkedett be az ilyen problémák kezelésére, hanem éppen ellenkezőleg: az államadósságok mai szintje mindennél jobb mutatója annak a szilárd hitnek, hogy komolyabb törés a gazdasági növekedésben nem is lehetséges.

Sok ember számára érthetetlen az, hogy az argentin búza és a kínai iparcikkek hogyan szoríthatják ki a magyar termékeket a piacról, amikor azokat több ezer kilométerről kell ideutaztatni. Nem jelent költséget a világ túlsó oldaláról ideszállítani valamit? Egyáltalán mit keresnek itt ezek a termékek?

Ezt nevezik szabad piacnak, kedves olvasóink. Mások globalizáció néven tisztelik, megint mások a lemaradó országok támogatását látják benne. Vannak akik a távoli országok versenyképességét dicsérik, mások gyarmatosításnak tekintik ezt a folyamatot. Abban azonban nem könnyű megegyezni, hogy akkor most mi gyarmatosítjuk őket, vagy ők minket? És ha már a hazai termékek gyártóival versenyeznek, mit szólnak ehhez az itthoniak?

Kinek jó ez?

Nekünk biztosan nem, semmilyen szempontból. Ahogy korábban már írtam, a gazdasági növekedésünknek is az tenne jót, ha a saját természeti erőforrásainkból élnénk, és a saját vállalataink termelnék meg a javak többségét. A vásárlóknak rövid távon persze jobb, hogy olcsók a termékek, de hosszabb távon nekik sem az. Ez a probléma legsúlyosabban az élelmiszertermelés terén jelentkezik. Köztudottan mezőgazdasági ország vagyunk, mégis évről évre tüntetnek a gazdáink, extra támogatásért könyörögnek, míg nem tudják eladni a termékeiket normális áron. Nem versenyképesek az argentin és a többi távoli élelmiszeriparral. Ezekben a távoli országokban olyan alacsony bérekért és olyan alacsony minőségi előírások mellett termelnek meg mindent, hogy a legagyafúrtabb magyar gazda se képes aláígérni a napi néhány dollárból tengődő munkások termékeinek, még akkor sem, ha a világ túlsó feléről kell idehozni azokat.

Ahogyan a nagyok csinálják
Az Unió 2008 novemberében fogadta el a hulladékokról szóló 2008/98/EK irányelvet, ami előírja a tagállamoknak, hogy a hulladékgazdálkodással kapcsolatos szabályozásukat úgy módosítsák, hogy az az irányelvben foglaltaknak megfeleljen. Az irányelv azonban 2006-os elődjéhez képest nem tartalmaz kitörő újdonságokat; inkább alapelveket rögzít, fogalmakat tisztáz. Lényeges újítása, hogy kötelező egy rangsort betartani a hulladék kezelési módszerek között, ami eddig csak tájékoztató jellegű volt. Az ún. hulladékhierarchia legmegfelelőbb kezelési módszernek némi képzavarral a hulladékkeletkezés megelőzését tekinti, leginkább kerülendőnek pedig a lerakást.
Az irányelv kicsit nagyobb hangsúlyt fektet a megelőzésre, és alapelvvé emeli a hulladékos körökben méltán híres „gyártói felelősséget”. Ez egy olyan eddig soha nem látott világújdonság, ami leplezetlenül arra akarja kényszeríteni a gyártókat, hogy vállaljanak felelősséget a termékeik emberre és környezetre gyakorolt hatásaiért, akár a termék hulladékká válása után is! A merész ötlet célja, hogy elsősorban adókkal, díjakkal és büntetésekkel abba az irányba terelje a vállalatokat, hogy azok inkább invesztálják ezt a pénzt környezetbarát, tartós és könnyen újrahasznosítható termékek fejlesztésébe. Nem mintha az a felelősség 50 évvel ezelőttig nem lett volna magától értetődő, hogy nem mérgezem meg rákkeltő játékkal a szomszéd iskolába járó gyerekeket, és persze azt sem akarom, hogy az általam gyártott széknek a harmadik ráülésnél kitörjön a lába, mert még a végén elterjedne a híre és senki nem vásárolna tőlem. Szóval a jogászok már megint feltalálták a spanyolviaszt. Sebaj, csinálják.

Zavarba ejtően szép kórház Párizs külvárosában, Az Aphekom project zárótalálkozóján ülünk, ahol 12 EU tagállam nagyvárosainak levegőminőségét ismerhetjük meg, és az ehhez kapcsolódó egészségügyi felmérések eredményeit. Több tudományos intézmény, a Bizottság, több ország kormányának képviselői vannak jelen, Magyarországról az Országos Környezetegészségügyi Intézet munkatársai, mint a project résztvevői, illetve én a Jövő Nemzedékek Ombudsmanját képviselve a kutatási eredmények felhasználói oldaláról.

Néhány napja meglehetősen abszurd körümények között Magyarországot ismét lappangó irrendenta törekvésekkel vádolták meg, ezúttal egy, az 1848-as közép-európát ábrázoló, szőnyegbe szőtt térkép miatt. A szőnyeg körül kialakult abszurd polémia csak egyetlen tünete a magyar politikai jobboldal identitása körüli problémáknak.

Gyakran tárgyalt kérdés, hogy Magyarországon a jobb-bal felosztás jelentős mértékben eltér a nyugati világban alkalmazott bal-jobb definíciótól. Miszerint nálunk gyakran a jobboldal képviseli azt, amit sok más országban a baloldal, és a baloldal azt, amit sok más országban a jobboldal. Kevéssé ismert jelenség azonban, hogy a szociális, ökológiai, és a globalizációhoz kapcsolódó kérdéseken kívül még a magyar jobboldal számára egyik legfontosabb témában, a határon túli magyarság kérdésében is jelen van ez a paradoxon.

És itt érünk vissza a szőnyeghez. Nyugat-Európában számos őshonos népcsoport, nemzetiség próbálkozott a határon túli magyarság törekvéseinél nem egyszer kifejezetten radikálisabb módszerekkel is megbolygatni a status quo-ot, nem egyszer ugyancsak egy-egy támogató anyaországgal a háta mögött. Gondoljunk csak Baszkföld, Katalónia, az Ausztriát anyaországként maga mögött tudó Dél-Tirol, vagy az Írországra mint anyaországra hasonlóképpen támaszkodó északír republikánusok törekvéseire. Különösen Észak-Írország és Dél-Tirol esetében ezekbe a törekvésekbe legalább annyira lehetett volna irredenta szándékokat belelátni, mint azt a magyar törekvésekbe szokás. De valamiért ez mégsem nagyon fordul elő. Míg a nyugati közvélemény valamiért igen hajlamos arra, hogy a határon túli magyarság és az anyaország speciális kapcsolatának kérdésében egy szomszédait inzultáló aggresszív Magyarországban lássa a probléma gyökerét, addig Dél-Tirol, Észak-Írország, Baszkföld, vagy Katalónia esetében sokkal inkább hajlamos olyan nemesebb eszmékre asszociálni, mint a népek önrendelkezési joga, az elnyomott kisebbségek küzdelme kulturális önazonosságuk védelmében, sőt, Észak-Írország esetében még a szociális igazságosság kérdése is.

Az euroatlanti civilizáció amúgy más dolgokban (különösen gazdasági kérdésekben) egymással gyakran egyet nem értő baloldali és liberális médiája is alapvetően rajong a jogaikért küzdő elnyomott kisebbségekért, csak valahogy a határon túli magyarságnak soha nem sikerül a nemzetközi közvélemény szemében elég látványosan felvennie ezt a szerepet. A nemzetközi közvélemény a Kelet-Európában jogaikért küzdő elnyomott kisebbségekként az utóbbi évtizedekben felfedezte már magának a muzulmán bosnyákokat, a koszovói albánokat, kiemelt hangsúllyal a térség bármely országában élő romákat, sőt, bizonyos mértékig még a balti országokba a szovjet korszakban betelepített orosz népességet is, a határon túli magyarság azonban valamiért gyakran inkább egy szomszédait inzultáló aggresszív nacionalista Magyarország ötödik hadoszlopaként jelenik meg.

Napjainkban sok szó esik a nyugati civilizáció hanyatlásáról. Ennek a kérdésnek egy kevéssé tárgyalt vetülete hogy a Nyugat kulturális identitásának jelenlegi állapotához mennyiben járult hozzá saját világuralmi szerepe.

Egy egészséges identitáshoz elengedhetetlen hogy reális képünk legyen saját értékeinkről és korlátainkról. Hogy ezt a reális képet megkapjuk, nem árt, ha vannak olyan biztos pontok, rajtunk kívül álló külső feltételek, amelyekhez magunkat mérni tudjuk. Az utóbbi százötven évben a nyugati civilizáció átmenetileg egyenrangú vetélytárs nélkül maradt, és bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ez súlyos torzulásokat eredményezett az önképében.

A 18. század, az európai gyarmatosítás, a felvilágosodás és az ipari forradalom előtti évszázadokban a világ fejlettebb részei több, egymással többé-kevésbé egyenrangú civilizációra oszlottak. A Nyugat, vagy akkori fogalmak szerint megnevezve a keresztény Európa saját erejét le nem becsülve tisztában volt például az iszlám világ vagy Kína erejével, és azokkal a sajátosságokkal amely ezektől a civilizációktól megkülönböztették. Tisztában volt vele, hogy ezek a civilizációk külön világot képeztek a múltban, képeznek a jelenben, és fognak képezni a jövőben is, ahol az élet más szabályok szerint zajlik. Ugyanakkor viszont ezzel együtt büszke volt azokra a saját értékeire, amelyek megkülönböztették ezekről. Utána viszont, a 19. század folyamán mindez megváltozott. A század közepére a Nyugat olyan mértékű előnyre tett szert, hogy az 1850-2000 közti másfél évszázadban átmenetileg nem volt olyan civilizáció, amely egyenrangú félként viszonyulhatott volna hozzá. Ennek következtében viszont a Nyugat hamarosan elhitte, hogy kultúrájának bizonyos elemei, morális értékrendje, társadalomszemlélete, életszemlélete nem egyediek, hanem egyetemesek, a fejlődés és haladás egyetlen útját képviselik, és szükségszerűen követendőek az egész világ számára.
Nyilvánvaló, hogy mindenki máshogy viszonyul az olyan értékekhez, amelyeket egyetemesnek tart, és máshogy azokhoz, amelyeket a saját kultúrája egyedi vonásának. A saját kultúránk egyedi elemeivel kapcsolatban tisztában vagyunk vele, hogy ezek más kultúrák számára idegenek, és tudomásul kell vennünk, hogy emiatt nem fognak egykönnyen elterjedni saját kultúrkörünkön kívül. Ha egy idegen kulturális közegben járunk, akkor tudomásul vesszük hogy nem fogunk ezekkel a kulturális elemekkel ott találkozni, sőt, azt is, hogy a helyi kultúra érzékenységére való tekintettel adott esetben visszafogjuk saját szocializációnk bizonyos megnyilvánulásait. Ugyanakkor a saját kultúránk egyedi elemeivel kapcsolatban azzal is tisztában vagyunk, hogy éppen egyediségük miatt sérülékenyek, fennmaradásuk nem biztosított automatikusan, így ápolásra és védelemre szorulnak.
Ezzel szemben ha bizonyos társadalmi értékeket az emberiség egyetemes közkincsének tartunk, akkor egyfelől kultúrától és civilizációtól függetlenül eleve elvárjuk hogy mindenki ezekhez alkalmazkodjon, másfelől viszont feltételezzük, hogy ezek automatikusan fennmaradnak az idők végezetéig.