élelmiszer

A fenntartható közösségek és a tájbarát mezőgazdaság érdekében 2011. szeptember 17-én elfogadott pannonhalmi nyilatkozat egyik sarkalatos kérdésköre a helyi piac és annak jelentősége. A helyi piac a globális gazdasági hálózatok uralma alól felszabadító élelmiszer-önrendelkezés és a közösségi tudat helyreállításának és megerősítésének gyökereként értelmezhető, így központi magja a fenntartható fejlődésnek.

A helyi piac létrehozása során számos akadályba ütközik. Gyakorta sem megfelelő számú termelő, sem elegendő mennyiségű termék nem áll rendelkezésre egy piac megalakításához. A szabályozó jogi rendszer átláthatatlan, életidegen és sok helyütt harmonizáció híján ellentmondásos is - ez alapjaiban nehezíti meg a piac létrejöttét. A higiéniai elvárások abszurdak, a helyi termékek többnyire fű alatt cserélnek gazdát, a nagybani piacról érkező áruk kizárása problematikus, az élelmiszerek általános forgalmi adója végett a kistermelői és őstermelői termékek versenyképtelenek a világpiaci árukkal szemben.

A pannonhalmi tanácskozás résztvevői gyakorlati útmutatóval szolgáltak a helyi piac létrehozásának elősegítésére, a következő néhány sorban pontokba szedve összefoglalom a pannonhalmi nyilatkozat helyi piac kérdéskörével kapcsolatos alapvető tennivalóinak listáját. (A kiemelések önkényesek, a teljes és részletes javaslatok az eredeti dokumentumban olvashatóak.)

Épp elég sokat írunk a válságokról, és annak a különböző okairól, hogy miért fog összeomlani a társadalom, a gazdaság, hogy milyen krízisek lesznek és mennyi megoldhatatlannak tűnő probléma vár ránk. Most egy olyan BBC filmet mutatunk be, ami az élelmiszertermelés egy lehetséges reformját ismerteti. Őszintén szólva számomra olyan szimpatikus lenne ennek a modellnek a megvalósítása, hogy még egy kőolajban bővelkedő, stabil klímájú világban is ezt választanám:

A GMO vita valahogy örökzöld. Legutóbb az index közölt finoman szólva egyoldalú cikket az Alkotmány GMO ellenes passzusáról.

A cikkel kapcsolatban csak annyit említenék meg, hogy a sok megkérdezett informátor mind GMO párti volt, és a cikk alapján joggal feltételezhetjük, hogy a tiltás ellen nagyon keményen kiálló Ángyán József professzor államtitkárt senki nem kérdezte, noha gyakorlatilag ő áll a tiltó passzus mögött - ezt az egyet az újságíró is megjegyzi.

Az iparszerű élelmiszertermelés a mezőgazdasági fajtagazdagság fő ellensége, ebben a GMO az egyik legerősebb fegyver manapság. Hogy miről is van szó? Ez az ábra sokat elmond a harc lényegéről, és állásáról:

A kép tetején azt láthatjuk, hogy a XX. század elején egy-egy faj hány változatát használta az amerikai mezőgazdaság, és hogy ez mennyire csökkent le a század végére, a génbankok készleteit is beleszámítva.

Akkor tehát tegyünk rendet a GMO kérdésben 12 tömör bekezdésben:

Sok ember számára érthetetlen az, hogy az argentin búza és a kínai iparcikkek hogyan szoríthatják ki a magyar termékeket a piacról, amikor azokat több ezer kilométerről kell ideutaztatni. Nem jelent költséget a világ túlsó oldaláról ideszállítani valamit? Egyáltalán mit keresnek itt ezek a termékek?

Ezt nevezik szabad piacnak, kedves olvasóink. Mások globalizáció néven tisztelik, megint mások a lemaradó országok támogatását látják benne. Vannak akik a távoli országok versenyképességét dicsérik, mások gyarmatosításnak tekintik ezt a folyamatot. Abban azonban nem könnyű megegyezni, hogy akkor most mi gyarmatosítjuk őket, vagy ők minket? És ha már a hazai termékek gyártóival versenyeznek, mit szólnak ehhez az itthoniak?

Kinek jó ez?

Nekünk biztosan nem, semmilyen szempontból. Ahogy korábban már írtam, a gazdasági növekedésünknek is az tenne jót, ha a saját természeti erőforrásainkból élnénk, és a saját vállalataink termelnék meg a javak többségét. A vásárlóknak rövid távon persze jobb, hogy olcsók a termékek, de hosszabb távon nekik sem az. Ez a probléma legsúlyosabban az élelmiszertermelés terén jelentkezik. Köztudottan mezőgazdasági ország vagyunk, mégis évről évre tüntetnek a gazdáink, extra támogatásért könyörögnek, míg nem tudják eladni a termékeiket normális áron. Nem versenyképesek az argentin és a többi távoli élelmiszeriparral. Ezekben a távoli országokban olyan alacsony bérekért és olyan alacsony minőségi előírások mellett termelnek meg mindent, hogy a legagyafúrtabb magyar gazda se képes aláígérni a napi néhány dollárból tengődő munkások termékeinek, még akkor sem, ha a világ túlsó feléről kell idehozni azokat.

Sokat beszélünk arról, hogy a jelenlegi gazdasági struktúrák mellett előbb vagy utóbb be fog következni egy globális erőforrásválság. Arról azonban ritkábban beszélünk, hogy mik lesznek ennek a tünetei? Honnan fogjuk látni, hogy elkezdődött. Nem lehetséges-e, hogy már el is kezdődött, csak még nem vettük észre?

Ennek a kérdésnek a végigkövetése szempontjából talán az egyik leghasznosabb nézőpont a demográfiai ciklusoknak a történetírásban használt elmélete. Ez a történeti megközelítés ökológiai szempontból azért nagyon érdekes, mert a népesség, az általa használt természeti erőforrások, valamint az ezek kiaknázására alkalmazott technológia egymáshoz való viszonyát követi nyomon. A megközelítés azt mutatta ki, hogy az emberiség története ezen a téren még a hosszútávon fejlődő időszakok esetében sem lineáris, hanem ciklikus, lépcsősor szerű ugrásokban következik be. Egy-egy ilyen demográfiai ciklus általában egy-egy olyan technológiai innovációs hullámmal kezdődik, ami lehetővé teszi új erőforrások kiaknázását, és/vagy a meglévők hatékonyabb felhasználását. Egy-egy ilyen innovációs hullámot mindig a gazdasági növekedés korszaka követi. Ebben az időszakban az új technológia az erőforrások olyan bőségét nyújtja, ami hosszabb-rövidebb ideig meghaladja a társadalmi-gazdasági rendszer fogyasztását. Ez általában gazdasági-demográfiai növekedéshez, fellendüléshez vezet. A fellendülés korszakát végül a válság korszaka zárja le, amikor is a gazdasági és demográfiai növekedés eléri azt a plafont, amit az adott technológiai körülmények közt már nem tud áttörni. Ez az erőforrások szűkössé válását jelenti, elsősorban az energiahordozókét, élelmiszerekét, vagy ipari nyersanyagokét. Az ilyen válságokat a tradicionális társadalmakban mindig azok a tünetek kísérték, amelyeket nyugati civilizációnk művészete nagyon találóan az apokalipszis négy lovasában testesített meg: háború, éhínség, járvány, halál. Az erőforrások hiánya éhínségekhez vezet, az élelmiszerhiánytól legyengült emberek szervezete kevésbé tud ellenállni a fertőzéseknek ezért járványok pusztítanak, a gazdasági összeomlás politikai felforduláshoz is vezet, ezzel pedig megvan a harmadik lovas, a háború is. A válságnak szerencsés esetben egy újabb innovációs hullám vet véget, amely ismét elegendő erőforrást biztosít a gazdaságnak, és így újabb ciklus indulhat el.