dekarbonizáció

December 11-én ért véget a durbani klíma-csúcstalálkozó. A hírekben alig jelent meg, Koppenhágára valahogy jobban odafigyelt a világ, talán a komolyabb tüntetések miatt. Európában más a tüntetési kultúra mint Dél-afrikában.

Odakint 7 fok van, pedig már este hat elmúlt és december közepe van. A Meteorológiai Világszervezet ismét melegrekordról jelentett, a "La Niña" évek legmelegebbikét éltük át (ennek a jelenségnek relatív hűtő hatása van), mindent összevéve ez volt a történelem tizedik legmelegebb éve. Az északi sarki jég kisebbre zsugorodott mint valaha.

Novemberben a Nemzetközi Energiaügynökség arra figyelmeztetett, hogy összesen öt évünk maradt a széndioxid kibocsátás csökkentésére. Ha ez után a határ után is folytatjuk a jelenlegi kibocsátásokat, akkor a klímaváltozás folyamatai irreverzibilissé, azaz visszafordíthatatlanná válnak. A tengerek szintje emelkedik, az éghajlati övek elmozdulnak, a terméshozamok csökkennek, a fajok kipusztulása gyorsul és mindezek hatására az emberiséget hatalmas éhínség és népvándorlás fogja sújtani.

Durbanban konferenciázott az ENSZ. 194 ország részvételével kellett megoldást találniuk a klímaváltozásra. A Kyotoi jegyzőkönyv nemsokára lejár, de nem csak ez, hanem az is szükségessé tette az új egyezményt, hogy a legnagyobb kibocsátók (USA, Kína, India, Brazília) abból kimaradtak.

A koppenhágai és cancuni tárgyalások kudarca után eleve kétkedéssel vártam a konferencia végeredményét, ehhez képest meglepő előrelépések történtek, azonban a szükségeshez képest nyugodtan nevezhetjük nevetségesnek a döntéseket.

A magyar energetikai ipar szerintem (is) legértelmesebb figurája, Varró László, akinek nagy érdeme, hogy még MOL-os vezetőként meghonosította az olajcégnél a „klímás” szemléletet, és akit a minap neveztek ki a Nemzetközi Energia Ügynökség szén- gáz- és árampiacokért felelős igazgatójának, nemrég a FigyelőNeten megjelent két részes interjújában azt mondta, hogy „a megújuló energia nem cél, hanem eszköz. Cél a környezetszennyezés csökkentése.” Gyakorlatilag ugyanígy fogalmazott a Heti Válasz konferenciáján Zsoldos István is, aki a MOL vezető közgazdászának székében Varrót követte, mikor őt stratégiai vezérigazgató-helyettessé léptették elő.

A megújulók terjesztése vagy a hatékonyság növelése valóban nem cél, hanem eszköz, a cél azonban nem egyszerűen a kibocsátás-csökkentés, hanem a meghatározott mértékű kibocsátás-csökkentés meghatározott idő alatt. Hogy miért, s hogy mennyi az a „meghatározott”, erről szól ez a bejegyzés.

2009-ben – a koppenhágai klímakonferenciára készülve – különszámot jelentett meg a Nature, a világ első számú tudományos lapja, melyben az elmúlt pár év egyik legjelentősebb klímaváltozással kapcsolatos tanulmányát publikálta Malte Meinshausen munkatársaival. Ebben az írásban a szerzők arra mutatnak rá, hogy amennyiben 25%-os valószínűséggel tartani akarjuk a Koppenhágában és Cancúnban is kitűzött, és mindenki által vállalt 2°C-os határt, akkor a jelenleg gazdaságosan kitermelhető olaj-, gáz- és szénkészletek kevesebb mint negyedét, ismétlem: a jelenleg gazdaságosan kitermelhető olaj-, gáz- és szénkészletek kevesebb mint negyedét égethetjük csak el a következő 40 évben (ráadásul igen optimistán feltételezik, hogy 2050-ig nemhogy leállnak az erdőirtások, de beindulnak a nagyarányú erdőtelepítések is).

Az energiaválsággal kapcsolatban sokat hallhatunk manapság a fúziós energiáról. A hidrogénizotópokat héliummá alakító folyamat, amely a csillagokat és a mi Napunkat is fűti, rendkívül hatékony, de sok kérdést felvet. Egyfelől éppen rendkívüli ereje miatt a Földön ember alkotta formában egyelőre csupán a hidrogénbomba formájában ismert, mert egyelőre még nem sikerült megoldani azt a problémát, hogy egy ilyen heves reakció egyszerűen szétolvasztaná a számára helyet adó erőművet. Működőképes fúziós reaktor megalkotásához a legjobb esetben is még évtizedek szükségesek, de szkeptikus vélemények szerint könnyen lehet, hogy eleve kudarcra ítélt vállalkozásról van szó. Ha viszont ez sikerülne, akkor a fúziós energia sok szempontból ideálisnak tűnhet: Az üzemanyagul szolgáló deutérium vízből nyerhető ki, így a potenciális készletei messze nagyobbak bármely más energiahordozóénál. A deutérium vízből való kinyerésekor oxigén szabadul fel, magának a fúziós reakciónak pedig hélium – egy ökológiai szempontból teljesen ártalmatlan nemesgáz – a végeredménye. A fúziós energiatermelés során tehát alapvetően csak oxigén (melléktermékként) és hélium (végtermékként) keletkezne, így egy rendkívül tiszta, környezetbarát folyamatról van szó. Ugyanakkor a reakció hatásfoka is rendkívüli, nagyságrendekkel haladja meg a fosszilis energiahordozóét. Szinte kifogyhatatlan készletek, rendkívüli hatásfok, és környezetbarát végtermék – ez akár álmaink energiaforrása is lehetne, egy ideális fejlődési irány alapzata. Másfelől viszont ez jogos kételyeket is ébreszt azt illetően, hogy az emberiség vajon hogyan használna fel egy ilyen lehetőséget. Sokan tartanak attól, hogy egy ilyen mértékű energiaforrás a mai pazarló és túlhajszolt gazdasági rendszer minden eddiginél rosszabb túlpörgéséhez vezetne, a korlátait vesztett emberiséget immár semmi sem tartaná vissza attól, hogy minden eddiginél jóvátehetetlenebb károkat okozzon.
A nagy kérdés tehát az, hogy mit jelentene számunkra és a világnak a fúziós energia? A fenntartható fejlődés szent grálját, amelynek megtalálásával végre fellélegezhetnénk, és a kezünkben lenne a kiút az erőforrásválságból, vagy éppen ellenkezőleg, végső lökést a világgazdaság rendszerének elembertelenedése útján?

Egy korábbi bejegyzésben már szóltunk Miskolcziról, de azért pár dolgot még érdemes rögzíteni.

Bár kétségkívül egykori NASA-kutatóról van szó, fontos leszögezni, hogy Miskolczi egyelőre nem szállt be a tudományos vitába. Elvileg közhely, de nem árt többször megismételni, hogy tudományos eredménynek az számít, amit referált tudományos lapban közölnek. Ezeket a tanulmányokat csak úgy lehet érdemben kritizálni, ha tudományos módszertannal készült cikket publikálunk valamely referált szakmai folyóiratban. Így ugyanis véleményünk egy szigorú ellenőrzési mechanizmuson esik át, hiszen a közlésre beadott írást a folyóirat szerkesztősége kiadja több bírálónak, a szűkebb szakterület jó ismerőinek, akik elolvassák, kritikai megjegyzéseket fűznek hozzá, javítást vagy alaposabb érvelést javasolnak, adott esetben új adatokat kérnek be, és végül közlésre vagy elutasításra ajánlják a cikket. Más szóval ellenőrzik, hogy megfelelő tudományos módszertannal készült-e a kutatás, valamint hogy kellően alá van-e támasztva a mondanivaló, mindemellett pedig építő jellegű kritikákkal segítenek javítani a publikációt. Ez egy igen hosszú folyamat, sokszor több mint egy évet is igénybe vesz. Ha elfogadják a tanulmányt, akkor az első akadály átugorva, részei vagyunk a tudományos vitának, és innentől a kérdés az, hogy érkezik-e érdemi cáfolat, illetve hogy eredményünk kiállja-e az idő próbáját. Ha azonban nem sikerül a művelet, azaz ha nincs olyan komolyan vehető lap, mely lehozná világraszóló írásunkat, akkor az annak a szomorú jele, hogy vagy semmi újdonság nincs benne, vagy egyszerűen teljesen hibás, rossz.

2011-ben az MTA GGKI-ban a Miskolczi-féle üvegházelmélet kritikai vizsgálata címmel egyéves időtartamú ún. „pilot projekt” indult. A projekt bemutatójára és első vitaülésére 2011. január 17-én az MTA Nádor utcai tanácstermében került sor. A rendezvényre meghívót kaptak az MTA tagjai, az MTA Meteorológiai Bizottsága, az OMSZ, az egyetemek, a VAHAVA program képviselői és a téma más hazai szakértői.

Régen vártuk ezt a pillanatot. A nemzetközi tudományos közvélemény döntő többségével megy szembe Miskolczi Ferenc amikor azt állítja, hogy a széndioxid légköri tartalmának erőteljes növekedése ellenére a légkör infravörös abszorpciós képessége, azaz üvegházhatásának mértéke nem növekedett.. Ilyenből persze láttunk már eleget, csak az a baj, hogy Miskolczi a NASA munkatársa volt, elég komoly eszköztárral kutatott, az állításai is visszafogottabbak, ugyanakkor mégis alapjaiban rengetik meg a klímatudományt, ha igazak. De a másik oldalon sem gyenge erők gyűltek össze: a legjelentősebb tudományos folyóiratcsoport, a Nature már külön szaklapot indított a klímaváltozással kapcsolatos publikációknak, a földtudomány valamire való tudósainak többsége egyetért abban, hogy a klímaváltozást az ember által kibocsátott széndioxid által megnövelt üvegházhatás okozza.

Igazságot tenni nem tudunk ebben a blogban. Aki a GGKI honlapján megnézi Miskolczi és Zágoni előadásait láthatja, hogy nem az átlag újságolvasónak, de még csak nem is az átlag környezetvédőnek szánták a mondanivalójukat. Nézzük inkább meg, hogy mi következik a tudományos eredményekből a politika és a mindennapi élet szemszögéből: