bevándorlás

Napjainkban sok szó esik a nyugati civilizáció hanyatlásáról. Ennek a kérdésnek egy kevéssé tárgyalt vetülete hogy a Nyugat kulturális identitásának jelenlegi állapotához mennyiben járult hozzá saját világuralmi szerepe.

Egy egészséges identitáshoz elengedhetetlen hogy reális képünk legyen saját értékeinkről és korlátainkról. Hogy ezt a reális képet megkapjuk, nem árt, ha vannak olyan biztos pontok, rajtunk kívül álló külső feltételek, amelyekhez magunkat mérni tudjuk. Az utóbbi százötven évben a nyugati civilizáció átmenetileg egyenrangú vetélytárs nélkül maradt, és bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ez súlyos torzulásokat eredményezett az önképében.

A 18. század, az európai gyarmatosítás, a felvilágosodás és az ipari forradalom előtti évszázadokban a világ fejlettebb részei több, egymással többé-kevésbé egyenrangú civilizációra oszlottak. A Nyugat, vagy akkori fogalmak szerint megnevezve a keresztény Európa saját erejét le nem becsülve tisztában volt például az iszlám világ vagy Kína erejével, és azokkal a sajátosságokkal amely ezektől a civilizációktól megkülönböztették. Tisztában volt vele, hogy ezek a civilizációk külön világot képeztek a múltban, képeznek a jelenben, és fognak képezni a jövőben is, ahol az élet más szabályok szerint zajlik. Ugyanakkor viszont ezzel együtt büszke volt azokra a saját értékeire, amelyek megkülönböztették ezekről. Utána viszont, a 19. század folyamán mindez megváltozott. A század közepére a Nyugat olyan mértékű előnyre tett szert, hogy az 1850-2000 közti másfél évszázadban átmenetileg nem volt olyan civilizáció, amely egyenrangú félként viszonyulhatott volna hozzá. Ennek következtében viszont a Nyugat hamarosan elhitte, hogy kultúrájának bizonyos elemei, morális értékrendje, társadalomszemlélete, életszemlélete nem egyediek, hanem egyetemesek, a fejlődés és haladás egyetlen útját képviselik, és szükségszerűen követendőek az egész világ számára.
Nyilvánvaló, hogy mindenki máshogy viszonyul az olyan értékekhez, amelyeket egyetemesnek tart, és máshogy azokhoz, amelyeket a saját kultúrája egyedi vonásának. A saját kultúránk egyedi elemeivel kapcsolatban tisztában vagyunk vele, hogy ezek más kultúrák számára idegenek, és tudomásul kell vennünk, hogy emiatt nem fognak egykönnyen elterjedni saját kultúrkörünkön kívül. Ha egy idegen kulturális közegben járunk, akkor tudomásul vesszük hogy nem fogunk ezekkel a kulturális elemekkel ott találkozni, sőt, azt is, hogy a helyi kultúra érzékenységére való tekintettel adott esetben visszafogjuk saját szocializációnk bizonyos megnyilvánulásait. Ugyanakkor a saját kultúránk egyedi elemeivel kapcsolatban azzal is tisztában vagyunk, hogy éppen egyediségük miatt sérülékenyek, fennmaradásuk nem biztosított automatikusan, így ápolásra és védelemre szorulnak.
Ezzel szemben ha bizonyos társadalmi értékeket az emberiség egyetemes közkincsének tartunk, akkor egyfelől kultúrától és civilizációtól függetlenül eleve elvárjuk hogy mindenki ezekhez alkalmazkodjon, másfelől viszont feltételezzük, hogy ezek automatikusan fennmaradnak az idők végezetéig.