rezervátum

A vadászati védegylet elnökének, Semjén Zsoltnak ajánlva

Sok ember számára érthetetlen az, hogy az argentin búza és a kínai iparcikkek hogyan szoríthatják ki a magyar termékeket a piacról, amikor azokat több ezer kilométerről kell ideutaztatni. Nem jelent költséget a világ túlsó oldaláról ideszállítani valamit? Egyáltalán mit keresnek itt ezek a termékek?

Ezt nevezik szabad piacnak, kedves olvasóink. Mások globalizáció néven tisztelik, megint mások a lemaradó országok támogatását látják benne. Vannak akik a távoli országok versenyképességét dicsérik, mások gyarmatosításnak tekintik ezt a folyamatot. Abban azonban nem könnyű megegyezni, hogy akkor most mi gyarmatosítjuk őket, vagy ők minket? És ha már a hazai termékek gyártóival versenyeznek, mit szólnak ehhez az itthoniak?

Kinek jó ez?

Nekünk biztosan nem, semmilyen szempontból. Ahogy korábban már írtam, a gazdasági növekedésünknek is az tenne jót, ha a saját természeti erőforrásainkból élnénk, és a saját vállalataink termelnék meg a javak többségét. A vásárlóknak rövid távon persze jobb, hogy olcsók a termékek, de hosszabb távon nekik sem az. Ez a probléma legsúlyosabban az élelmiszertermelés terén jelentkezik. Köztudottan mezőgazdasági ország vagyunk, mégis évről évre tüntetnek a gazdáink, extra támogatásért könyörögnek, míg nem tudják eladni a termékeiket normális áron. Nem versenyképesek az argentin és a többi távoli élelmiszeriparral. Ezekben a távoli országokban olyan alacsony bérekért és olyan alacsony minőségi előírások mellett termelnek meg mindent, hogy a legagyafúrtabb magyar gazda se képes aláígérni a napi néhány dollárból tengődő munkások termékeinek, még akkor sem, ha a világ túlsó feléről kell idehozni azokat.

Pereszlényi József anyagmozgató, CO 75-14 rendszámú Wartburg kocsijával megállt a sarki újságárusnál.
– Kérek egy Budapesti Híreket.
– Sajnos, elfogyott.
– Akkor egy tegnapi is jó lesz.
– Az is elfogyott. De véletlenül van már egy holnapim.
– Abban is közlik a moziműsort?
– Az mindennap benne van a lapban.
– Hát akkor adja ide azt a holnapit – mondta az anyagmozgató.
Visszaült a kocsijába. Föllapozta a moziműsort. Némi keresgélés után talált egy csehszlovák filmet – Egy szöszi szerelmei –, melyet dicsérni hallott. A Stáció utcai Kék Barlang moziban játszották, és fél hatkor kezdődött az előadás.
Éppen jókor. Még volt egy kis ideje. Továbblapozott a másnapi újságban. Szemébe ötlött egy napihír Pereszlényi József anyagmozgatóról, aki CO 75-14 rendszámú Wartburg személygépkocsijával a megengedettnél gyorsabban haladt a Stáció utcában, és nem messze a Kék Barlang mozitól belerohant egy szembejövő teherautóba. Az elővigyázatlan anyagmozgató szörnyethalt.
– Még ilyet! – mondta magában Pereszlényi.
Órájára nézett. Mindjárt fél hat. Zsebre vágta az újságot, elindult, és a megengedettnél gyorsabban haladva belerohant egy teherautóba a Stáció utcában, nem messze a Kék Barlang mozitól.
Szörnyethalt, zsebében a holnapi újsággal.

(Örkény István: Az autóvezető)

Egy olyan napon, amikor az emberek november közepén nyitott kabátban sétálgatnak a Duna parton a kellemes, húsz fokos napsütésben, a biodiverzitás évében, amikor a fajok kipusztulása újabb csúcsokat dönt meg, egy olyan korban, ahol a teremtés sokféleségének emlékét őrző múzeumokért évente harcolnia kell a Jövő Nemzedékek Ombudsmanjának, ahol a hatékonyság és a pénzügyi ésszerűség rég túllépett a józan paraszti ész határain, ideje megállnunk egy pillanatra.

Mi folyik itt?