Újrahasznosított hulladéktörvény

Ahogyan a nagyok csinálják
Az Unió 2008 novemberében fogadta el a hulladékokról szóló 2008/98/EK irányelvet, ami előírja a tagállamoknak, hogy a hulladékgazdálkodással kapcsolatos szabályozásukat úgy módosítsák, hogy az az irányelvben foglaltaknak megfeleljen. Az irányelv azonban 2006-os elődjéhez képest nem tartalmaz kitörő újdonságokat; inkább alapelveket rögzít, fogalmakat tisztáz. Lényeges újítása, hogy kötelező egy rangsort betartani a hulladék kezelési módszerek között, ami eddig csak tájékoztató jellegű volt. Az ún. hulladékhierarchia legmegfelelőbb kezelési módszernek némi képzavarral a hulladékkeletkezés megelőzését tekinti, leginkább kerülendőnek pedig a lerakást.
Az irányelv kicsit nagyobb hangsúlyt fektet a megelőzésre, és alapelvvé emeli a hulladékos körökben méltán híres „gyártói felelősséget”. Ez egy olyan eddig soha nem látott világújdonság, ami leplezetlenül arra akarja kényszeríteni a gyártókat, hogy vállaljanak felelősséget a termékeik emberre és környezetre gyakorolt hatásaiért, akár a termék hulladékká válása után is! A merész ötlet célja, hogy elsősorban adókkal, díjakkal és büntetésekkel abba az irányba terelje a vállalatokat, hogy azok inkább invesztálják ezt a pénzt környezetbarát, tartós és könnyen újrahasznosítható termékek fejlesztésébe. Nem mintha az a felelősség 50 évvel ezelőttig nem lett volna magától értetődő, hogy nem mérgezem meg rákkeltő játékkal a szomszéd iskolába járó gyerekeket, és persze azt sem akarom, hogy az általam gyártott széknek a harmadik ráülésnél kitörjön a lába, mert még a végén elterjedne a híre és senki nem vásárolna tőlem. Szóval a jogászok már megint feltalálták a spanyolviaszt. Sebaj, csinálják.

És ahogyan mi…
Országgyűlésünk, így tehát némi kényszer hatására újragondolta a hulladék problémát és az előírtakhoz képest fél éves csúszással, de azért 2011 tavaszán el fog fogadni egy az Uniónak is megfelelő törvényt, ami a jelenleg hatályos, a hulladékgazdálkodásról szóló 2000. évi XLIII. törvényt váltja majd fel.
Az elképzelések szerint az új törvény nemcsak a hulladékgazdálkodásról, hanem a hulladékképződés megelőzéséről is szólni fog. Sajnos azonban a megelőzés és a gazdálkodás kb. 30%-70%-ban van jelen a tervezetben, ami elég kevés. El kell azonban ismerni, hogy vannak benne olyan haladó gondolatok is, amivel egy jó szándékú jogalkalmazó már tud mit kezdeni. Nagy örömmel olvastam például a javaslatot a termék-javító hálózatok jogi, gazdasági és műszaki eszközökkel történő támogatásáról (68. §). Épp itt az ideje, hiszen például, mióta a kedvenc mindent javító bácsim nyugdíjba ment, képtelen vagyok megjavíttatni az esernyőmet. Lelkesen várom a kormány rendeletét, amivel kidolgozzák majd a részlet szabályokat, különösen érdekelne, hogy mit kívánnak tenni azzal a teljesen hétköznapi helyzettel, ami alapján már bármelyik aluljáróban vehettem volna magamnak 500 Ft-ért egy esernyőt, míg a javíttatása becslésem szerint bele fog kerülni úgy 1000-1500 Ft-ba, és tudjuk, hogy a legtöbb terméknél ez így van. Nekem megéri, mert szeretem ezt az ernyőt, de kevesen vagyunk ilyenek ahhoz, hogy eltartsunk egy termék-javító hálózatot.

Tetszik, hogy végre köteleznék a települési önkormányzatokat a házhoz menő szelektív gyűjtés kiépítésére (87. §), ugyanakkor sajnálom, hogy ez a rendelkezés csak 2015. január 1.-vel lépne hatályba; a tervezetben említett újrafeldolgozási arányok -ismerve a lakosság hulladékszigetes szelektívgyűjtés során tanúsított példás együttműködését- az ilyen késői bevezetéssel nem elérhetők.

Nincsenek a Tervezetben rendelkezések a másodnyersanyagokról. Mi lesz azzal a rengeteg PET palackkal, újság papírral, amit sikerül összegyűjteni? Ha Magyarország erőforrás/nyersanyag szempontjából a saját lábára szeretne állni, gondoskodnia kell a felhalmozódott másodnyersanyagok belföldön történő felhasználásáról. Ez nemcsak olcsóbb mint az import nyersanyag, de munkahelyet is teremtene (itt dolgoznák fel és nem külföldről szállítanák a fröccsöntésre kész anyagokat), fellendülhetne kissé a magyar vegyipar.

Hiányolom a tervezetből a rendszerszemléletet. A hulladékról szóló törvény kakukktojásnak számít a környezetvédelmi jogban, ugyanis furcsamód nem egy környezeti elem (talaj, víz, levegő, természet... stb) állapotának megőrzését, vagy javítását célozza, hanem egy probléma kezelését szabályozza. Már a létezésével tudomásul veszi és belenyugszik a problémába. Vajon miért nincs külön törvényünk a szennyezett vizekkel való gazdálkodásról, vagy a szmog kezeléséről? Persze ezekre is kitér valamelyik törvény, azonban annak a törvénynek a célja a környezeti elem védelme, csak a rendszer hibájaként ismeri, tiltja, vagy próbálja orvosolni az okozott károkat. Véleményem szerint inkább a hulladék keletkezését előidéző folyamatokba kellene belenyúlni.

A Tervezet a javító hálózatokkal és a gyártói felelősség elvének hangsúlyozásával bukdácsolva ugyan, de elindult ezen az úton. Fontos mérföldkő lett volna, ha kitér a helyi termékek támogatására, tekintettel arra, hogy helyi termék vásárlása esetén érvényesíthető csak igazán a gyártói felelősség (mert itt a felelős nem 3000 km-re van attól, amiért felelős). Félő azonban, hogy pont azért mert ez a felelősség leginkább itthon kényszeríthető ki, a jogszabály éppen az import termékeknek fog így kedvezni…

Ugyanígy hiányzik a Tervezetből a környezetbarát termékek (a mi szempontunkból ez a kevés hulladékkal bíró, könnyen újrahasznosítható vagy tartós élettartamú/megjavítható termék) szabályozása, támogatására utalás. Az ilyen termékek tervezéséhez, életciklusuk elemzéséhez nem elég a kreativitás. Külföldön már kezd divattá válni az un. ecodesign (környezettudatos terméktervezés), biológiai úton lebomló termékek, extra vékony anyagból készült csomagolóanyagok, többfunkciós eszközök, hulladékból készült használati eszközök.
Állami támogatás nélkül (legyen ez pénzbeli, vagy propaganda jellegű) a magyar kis- és középvállalkozások nem tudják felvenni a versenyt a külföldről egyre inkább beáramló környezetbarát termékekkel.

Végül alig van szó a tervezetben a lakosság tudatosságának növeléséről, a civil szervezetek szerepéről pedig semmi sincs. Az előző bejegyzésemben írtak alapján kimondható, hogy amíg a „fogyasztó” nem látja az összefüggéseket mindennapi tevékenysége és annak környezeti következményei között, addig a legtökéletesebb jogszabály sem hozhat komolyan vehető eredményt. A helyi civil szervezetek komoly segítséget nyújthatnának az önkormányzatoknak, mind a fogyasztók tájékoztatásában, mind a hulladékgazdálkodással kapcsolatos kötelezettségszegések felderítésében. Ki kellene használni…